Esterházy Péter: A cimbalmos ember ereje

A cimbalmos ember nem más, mint Lukács Miklós, akit 2011-ben az a megtiszteltetés ért, hogy Esterházy Péter őt választotta díjtársának,
így Lukács Miklós kapta az AEGON Művészeti Társdíjat. Az ünnepélyes djátadó november 10-én volt a Katona József Színházban, ahol 
Esterházy Péter fölolvasta laudációját.

 



A cimbalmos ember ereje

Kölcsön kaptam Lukács Miklóstól Farkas Gyöngyi: A cimbalom története című könyvét – hogy okosodjam. A továbbiakban igyekszem az ott olvasottakat nem használni, nem fog ez egészen sikerülni nekem, és erős szívvel fogadom, hogy őszinte erőfeszítéseket teendek az „egy húron pendülünk” kifejezés elkerülésére is, függetlenül annak esetleges igazságtartalmától. Azonban a könyvben aláhúzások vannak; nem biztos, de én úgy vettem, hogy ezek Miklóstól származnak, a biztonság kedvéért nem kérdeztem meg őt erről, hadd szárnyaljon, aminek szárnyalnia kell. Az efféle könyvjelek izgalmasak, olyan mintha bekukucskálhatnánk a másik fejébe, agyába.

Az első jelzés a cimbalom régiségéről, ősiségéről és neveiről szóló bekezdésnél van. E szerint a cimbalom évezredes népszerűségét az is bizonyítja, hogy szinte minden nép külön névvel ajándékozta meg. Indiában szváramandala, Perzsiában szantur a neve, az üzbégek pedig dzsank, az oroszok guszli, a svédek trumpa, az izlandiak fidla, az olaszok salterio névvel illetik, Mongóliában jócsin, Japánban jang kin, Koreában jang güm, Thaiföldön kin, az arab világban nuzha vagy qanun a neve. Pillangószárnyhárfa, így becézik Hongkongban. Talán vonjuk le ebből azt a következtetést, hogy laudációnk tárgyát foglalkoztatja hangszerének múltja, története, de ezen felül fontos számára a, mondjuk így, világszerűség is, az univerzalitás. E körül fogunk itt kóvályogni.

Rögtön ezután barbár filc hívja föl a figyelmünket arra, hogy a mandarin dialektus szerint a kínai cimbalom (melynek, mint jól tudjuk, mozgatható húrlábai vannak, akár csak a szanturnak; na ezt akartuk elkerülni), szóval, hogy e cimbalom neve jung csin, melynek jelentése: idegen citera. Az idegen szónak egy ideje ismét szezonja van az országunkban, szívek, művészetek, politikai elgondolások kapták meg ezt a jelzőt, és így anélkül, hogy aktualizálni akarnék, anélkül, hogy bármit akarnék, keletkeznek áthallások. Még csak abszolút hallás se kell hozzá. Olaszul éppenséggel zimbalo ungherese a neve a hangszernek, a legfejlettebb cimbalom fajtának.

Otthonosság és idegenség kapcsolható a hangszerhez. Jókai magyar zongorának nevezi. De most nem tesszük föl a mi a magyar?-kérdést, mi a magyar, különösen, ha cigány?

A magyar cimbalom születése fejezetben aláhúzatott, hogy II. Mátyás koronázásakor, 1608-ban egy kilencesztendős gyermek cimbalmozott. A kicsiny Miklós már karon ülő gyermek korában megismerkedett a zenével, hegedűs édesanyja és cimbalmos édesapja – hát itt azért torpanjunk meg egy pillanatra. Mert az elég érdekes lehet, ha valakinek az apja cimbalmos. Nem akarok újólag apázásba esni, csupán elgondoltam, hogy talán jó lett volna, ha az én apám is cimbalmozott volna. Illetve nem egyszerűen cimbalmozni tudni, hanem cimbalmosnak lenni. Milyen lehet az, amidőn anyánk, fáradt tekintetét nem emelve ránk, nem hagyva egy pillanatra se abba a dühödt mosogatást, mert ha hegedűs, ha nem, mosogatni kell, indulatosan azt dünnyögi maga elé: Apáddal már megint nem lehet bírni. Folytonvást csak cimbalmozik, csak cimbalmozik... Persze nem minden anya mondja, hogy folytonvást. A cimbalmozást azt mondani szokták. Lehet, az  a megoldás, ha apánk mosogatna.

                                                   aegon partner preis 2011 lm vancso zoltan fotoja    aegon partner preis 2011 ep dobo laszlo fotoja

Lukács Miklós 1977-ben született, ugyanabban az évben, amikor egy bizonyos Marcell nevű ded is született, és bizony, amikor megtudtam, hogy valakit javasolhatok társdíjra, elsőre azonnal e dedre gondoltam, illetve kontrollálatlanul rágondolódott, de hát, belátom, nehezen tudnám itt önökkel elhitetni – vagy hát önökkel még hagyján –, hogy finom és eredeti, nekem egyre többet mondó képzőművészete miatt választottam, nem pedig azért, mert, kis szün, a fiacskám. Több más fiatalember is kiesett az apai vonalon, barátaim gyermekei érezzék magukat pechesnek (egy részhalmazuk mindazonáltal itt van a színpadon (előadó Dés Andrásra gondolt, de nem mondta ki hangosan)), és nem jöhettek szóba a darabjaimban játszó színészek sem, hiába lesem őket, képesen szólva, estéről estére, lélegzetvisszafojtva, hálatelt szívvel. A döntésem története, történetének elmesélése időközben, kanonizálódott, rögzültek némely szófordulatok, például rögtön az elején, hogy minden avval a véletlennel kezdődött, hogy eleredt az eső, mint egy Bodor-regényben. Nem tartozik ide, de e helyt hívnánk föl az új Bodorra  a figyelmet, Verhovina madarai a címe, és nehéz abbahagyni az olvasását. Szóval eleredt az eső, és ezért elmaradt a zenés felolvasás a Petőfi Irodalmi Múzeumban, az esőnapon pedig – életem első esőnapja!, tudom mindenkinek ajánlani, egy esőnap, hát az olyan, mintha mindig ragyogna a nap, tiszta Brazília!  –, az esőnapon Dés Andris nem ért rá, és Miklós ugrott be a helyére.


A dzsessz, úgy látom, beszélgetős műfaj. A szaxofonról meg amúgy is azt mondják, beszél. A Dés Lászlóval való fellépéseken már megszoktam ezt a beszélgetést, és abba is kicsit beleláttam, mi is az az improvizáció. Szeretem mondogatni, hogy Dés nagy olvasó, és akkor este ezt Miklósról is megállapíthattam, és a kajánul villanó tekintetek ellenére mondom, ez nem azért van, mert engem olvasnak, hanem mert figyelmesen, úgy, ahogy azt Márai javasolja: erővel olvasni, áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni, soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben, elegánsan olvasni, nagylelkűen, úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb.

Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Az én szövegem kötött, azt olvasom, ami írva van, ahogy most is. De hol így, hol úgy olvasom, másképpen ha színházban vagyok és másképpen ha könyvtárban,, másképpen negyven ember előtt és másképpen kétszáz előtt, másképpen ha tehetséges vagyok, és másképpen ha tehetségtelen épp. És e másképpenek következményeként, ők is mást játszanak, mást fújnak, mást ütnek, amihez még hozzá jönnek az ő másképpenjeik. Tátott szájjal figyeltem Miklóst, hogy, maradva az előző képnél, miket mond. És az milyen következményekkel jár – rám, ránk.


Nem voltam előítélet nélküli, noha tudván tudtam, hogy a cimbalom nem kizárólag a cigányzenéhez tartozik, melyhez való viszonyom hűvösnek mondható. Élőben talán ha egyszer hallgattam, azt is – hogy dicsekedjem – gyávaságból, nem mertem ellentmondani Günter Grassnak, aki mindenáron húzatni akarta magának. Bár aztán az is érdekesre fordult, ahogy a vendéglátózós, rutinos, fáradt prímás egy külföldi vendég provokációjára föléledt, az mintegy párbajra hívta ki őt, és azonnal kiderült, a prímás nemcsak fáradt és rutinos, hanem egy komoly zenész, nagy képességekkel, csak éppen fáradt és rutinos. Lejátszotta a színpadról a provokatőrt, aztán hagyta a hollandnak, hagy higgye, ő nyert. Cimbalomnak lenni nem egy leányálom. Mintha állandón bizonyítania kéne, hogy ő egy „rendes” hangszer. Időről időre, korról, korra kiesik a kegyekből, gyanús, rakoncátlan hangszer (nem egységes húrbeosztású, a hangok sorrendje, sor-rendszertelensége még skálák esetében is oktávonként változó). A cimbalom szinte vonzza a megszokottat, a biztost, a tutit, a zártat, a már beváltat; ezt emlegetik is vele kapcsolatban. Például azt olvasom, hogy a cimbalom népszerűségének növekedése a múlt század végétől az 1920-as évekig tartott, a hazafias lelkesedés elmúltával azonban a hangszert körülvevő provinciális, dilettáns légkör komoly szakemberek körében jelentősen rontotta a cimbalom hitelét. Egy más alkalommal ezt így folytatnám: És akkor jött Rácz Aladár! És a cimbalom fölkerült a koncert-dobogókra.


A következő jel, immár finoman, ceruzával, B-ssel, puhán, hogy ne karcoljon, a következő mondatoknál van: (egy XIV. századi ötvös műtárgyon) „Tíz angyal muzsikál: trombitán, hegedűn, furulyán, sípokon, kézi dobon, üstdobon, kettős kürtön, lanton és cimbalmon.”
Kicsit lejjebb pedig arra hívja föl a ceruza a figyelmünket, hogy Fráter György igencsak kedveli a táncot, és ehhez a cigány hegedősök húzzák, a mit?, igen, a talpalávalót. „Ezek nem ujjaikkal pengetik a húrokat, hanem faverőkkel verik, és torkuk szakadtából énekelnek hozzá”, ami egyértelművé teszi, hogy itt cimbalomról van szó. Angyalok és cigányok, jegyezzük meg.

Döntésemben e kettő közül az angyalok játszottak szerepet, meg a hangszer, a cimbalom – mint olyan valami, amely sokat el tud mondani hagyomány és provincializmus, lokális és univerzális viszonyáról. Nem tarthattam véletlennek, amikor később arról hallottam Miklóst beszélni, hogy őt gyerekkorában nem a zene, hanem ez a furcsa hangszer érdekelte. Amúgy, ahogy ő is, én is migrénes kisgyerek voltam, csak éppen engem nem lehetett cimbalomszóval gyógyítani, mint őt; mert az derült ki, hogy az apai cimbalomjátszás jól használható fejfájás ellen, így mintegy orvosi utasításra kezdődött a nagy, szenvedélyes életre szóló, itt általában a „szerelem” szó szokott következni, mi maradjunk a higgadt „kapcsolat a cimbalom”-nál, hogy az kezdődött egészségügyileg. A házi orvos ráparancsolt, hogy legyen világhírű cimbalomművész. Lépj, fiam, Rácz Aladár, Fábián Márta és Vékony Ildikó lába nyomába, és boldog leszesz e Földön. Lukács Miklós, ha össze van is nőve a cimbalommal, elsősorban zenész és nem hangszeres előadó. A komponálási vágy rögtön együtt volt a zenéléssel, a vágy valamit kezdeni a hangokkal. Mindig is tanulságosnak éreztem más művészeti ágak szemrevételezését, én legalább annyit tanultam Megyik Jánostól, mint Ottliktól, az Új Zenei Stúdiótól, mint Mészöly Miklóstól – hogy fölelevenítsem ifjúkorom kalandosságait. Van egy fajta művészi következetesség, szigorúság, amely jobban látszik és talán valóságosabb is a zenében, képzőművészetben, mint az irodalomban. (A most hangoskodó vacak értelmiségi populizmust, vagyis értelmiség ellenességet, amely ostobán hivatkozik az úgymond cserben hagyott néző, hallgató igényeire – nem is említem (csak így). Miközben az elárvult néző, hallgató, olvasó létezik, és ezt tudomásul kell venni, és reagálni kell rá, reagálnia az elárvult művésznek. Árvaság operettes hőbörgéssel nem gyógyítható.) Ahogyan Miklós a hangokról beszél, a hangjairól, hogy kell lenni hangjainak, vagy arról a közismert problémáról, hogy nincsen már szabad hang, lásd: minden meg van már írva, az mutatja, hogy mindenhol hasonló drámák zajlanak, akár ecset, akár toll, akár verő van a kezünkben, mely verő forgórészét tenyerünkben, illetve a hüvelyk- és mutatóujj között tartván úgy használjuk, mint a kar természetes meghosszabbítását, így közvetlenül létesíthetünk kapcsolatot a húrokkal. Mármint Miklós. Ez volt a nagy élményem azon az éppenhogy-nem -esik-az-eső-esten, hogy a húrokon, a hangokon keresztül beszél, mert mondani akar valamit, a hangszerével elmondani azt, amit szavakkal nehéz. Én meg szavakkal szeretném elmondani azt, amit szavakkal nehéz.

Mintha zongorázna, mondják a játékáról, és hogy úgy szól a cimbalomja, mintha bizonyítani akarná a hangszere jelképes voltát, mert hogy az jelképe volna a sokféleségnek, a sok kapcsolódásának: annak, amit, főleg a külföldiek, úgy hallanak, hogy „magyar”, a cigányzenétől Liszten, Bartókon, Kodályon át Eötvös Péterig. Bravúros képességeivel nem volt nehéz kezdetben zongorát, gitárt imitálnia, hogy aztán eljusson a cimbalomhoz mint cimbalomhoz, hogy az mit tud, hogy annak hol vannak a saját végtelenségei. Megint a fülszövegek mulatságos komolyságával: bevezette a cimbalmot a XXI.század dzsesszébe, újrafogalmazta a hangszert. Mire képes a cimbalom, ez Lukács kérdése. És akkor mégse bírjak ellenállni a következő mondatnak: Tükrözi-e a valóságot a cimbalom, ez Lukács (új) kérdése.

Az írást is meg kell tanulni, az is szakma, de talán linkebb, mindenesetre nem okvetlenül kellenek tanárok a tanuláshoz, de a zenész embereknek mindig vannak tanáraik. Említsük meg tisztelettel őket, elsősorban Miklós szüleit, nem mint szülőket, hanem mint zenészeket, immár zenészkollégákat, Ramos Mária hegedűst, és id. Lukács Miklóst, bár minthogy azt gyanítom, körülbelül egyidősek lehetünk, ezt az idősebbet nem hangsúlyoznám, ott ült éveken át napi hat órában a fiával, és gyakorolt és magyarázott és mutatott: átadta a tudását: így működik a kultúra: tudás, önfeláldozás, munka, szeretet; és aztán a tanár tanárok: Szakály Ágnes és Gerencsérné Szeverényi Ilona. Megemlítem még Gőz László, a BMC, a Budapest Music Center vezetőjének a nevét, mert ha kortárs zenéről, zenekiadásról esik szó, akkor róla is szó van. Álmodozó ember, anélkül nincs realizmus.


A provincializmus mélyén nem szűklátókörűség van, nem begyepesedettség, maradiság, csököttség, merevség, rugalmatlanság, korlátoltság, korlátozottság, bigottság, vaskalaposság, földhözragadtság, nem műveletlenség, tudatlanság, faragatlanság, kulturálatlanság, civilizálatlanság,  barbárság, bunkóság, modortalanság, tuskóság, tahóság, taplóság, vandálság, ezek kísérőjelenségek lehetnek, hanem félelem, ijedtség, ijedelem, pánik, rémület, iszony, fóbia, szorongás, riadalom, nyugtalanság, aggodalom, rettegés, riadtság, reszketés – félelem a világtól, amely valóban elég félelmetes. A provincializmus agresszivitása is innét. Lukács Miklós minden, csak nem provinciális. A provincia gazdagságából indít, de semmi nem idegen tőle, ami zene. Amiből saját hangot tud csinálni. Tüneményes művészete (létezésével, gyakorlatával) arra a fontos, és napjainkban egyre fontosabb, amúgy magától értődő tényre hívja föl a figyelmünket, hogy a hagyomány nem valamiféle múzeumi tárgy, amelyet ünnepkor meglátogatunk (hétfő szünnap!), tisztelettel és nemesen unatkozva nézegetjük, noteszünkbe fölírjuk, ki van jelen, és ki nincs, és jóindulatú szigorral szólunk a teremőrnek, ha porosság esetét észleljük. Nem múltba nézés, sőt, ha már, révedés, régi dicsőségünk furtonfurt késik az éji homályban, nem alibi, nem stempli a jelenben elkövetett gaztetteinkre, ennél szürkébb, nehezebb és nagyszerűbb: munka. A hagyomány a tisztességes munka által keletkezik. A munka föltétele a munka eredménye, igen, ez ellentmondás, a hajunknál fogva kell magunkat fölemelni, de nincs más lehetőség: hogy ezredszer is idézzem Wittgensteint (Neumer Katalin nyomán): „A tradíció nem olyasmi, amit valaki meg tud tanulni, nem fonál, amit akkor vehet föl valaki, amikor neki tetszik. (…) Akinek nincs tradíciója, és szeretné, ha lenne, olyan, mint a boldogtalan szerelmes.” Most, amikor minden nagyobb botrány és felháborodás nélkül kétségbe lehet vonni komoly teljesítményű művészek magyarságát, beleszoktunk; amikor minden további nélkül lehet a társadalom különb s különb szintjein, akár nagyon magasan is, cigányozni, akkor még erősebben szól ennek a cimbalmos roma embernek a művészete: arról szól, hogy milyen gazdag, sok színű, erős a közös, magyar hagyomány, és hogy mindenek ellenére – őszintén szólva nem tudom, mi van mindenek ellenére. Néha van szó, néha van tér, néha van zene. Már megint az a rémületes, rémületesen szép és rémületesen rémületes „haza a magasban”!

Valamit ki kell találni, valami mást, én nem tudok tiltakozásul Budapestre nem eljönni, mert én itt vagyok. És mielőtt most este innét, ebből a Miklósnak köszönhető szép ünnepélyességből kilépnénk varázsos fővárosunk minden pillanatában egyre riasztóbban acsarkodó jelenidejébe, hadd ne tudjam kikerülni a legismertebb cimbalmos-mondatra való emlékeztetést, Szent Pál, Korinthusi levél 1,13, mely mondat a zengő érc, a pengő cimbalom és a szeretet kemény és kikerülhetetlen összefüggéséről szól. A szó régebbi értelmében: bazsevál.

A laudáció Esterházy Péter felovasásában elhangzott a Katona József Színházban megrendezett ünnepélyes díjatádáson, 2011. november 10-én és
Ünnepi ujjgyak - A cimbalmos ember ereje címmel megjelent az Élet és Irodalom LV. évfolyam 45. számában, 2011. november 11-én.