„A zene nyitott tér számomra"

Lukács Miklós saját műfajának úttörője. Nem voltak olyan elődei, akik cimbalmon dzsesszt játszottak, így nem vehetett át készen semmit másoktól. Kísérletezőkedvével párosítva ez adja a szabadságát a zene nyitott terében". Erról is beszél abban a Magyar Nemzetben megjelent, fib szignóval jegyzett interjúban, amelyből az is kiderül, húros, vagy ütős hangszer a cimbalom. Aki hallotta őt játszani, tudja, mennyire sokoldalú. A gyerekkori fájdalomcsillapító zene indította őt és eljutott odáig, amire azt mondja: a zenész muzikalitásába sok mindennek bele kell férnie" Sőt, ennél sokkal tovább is . . .

 
„Lukács Miklós saját műfajának úttörője: tradicionális magyar hangszeren, cimbalmon játszik dzsesszt. Úgy szólaltatja meg tehát a hangszert, mint előtte senki más. A muzsikus a saját formációi mellett a hazai zenei élet kiválóságaival, Dresch Mihállyal, Borbély Mihállyal vagy Balogh Kálmánnal játszik együtt, de legutóbb Wroclawban a szaxofon élő legendájával, Charles Lloyddal lépett fel közösen. Lukács Miklóssal a műfajok keveredéséről, az egzotikus cimbalomról és az alázatról beszélgettünk, valamint arról, hogy zenei nagyhatalom lehetnénk, ha hinnénk magunkban." - olvasható az interjú bevezetőjében.


Lukács Miklós gondolkodását jellemző műfaji változatosság-keresés és a felfedező útkeresés is szóba kerül a beszélgetésben:

„(…) Már gyerekkoromban megfogott a dzsessz, de a mindennapi gyakorlás, az iskola annyira lefoglalt, hogy csak hallgatni maradt időm, kipróbálni nem. És ez a kipróbálás a lényeg. Én ugyanis, mikor végül játszani kezdtem, nem tudtam kire hagyatkozni. Cimbalmon senki nem játszott korábban dzsesszt. Ez a szerencsém és a pechem egyszerre. Egy olyan stílusban kezdtem el működni, amelyben nincs előadó, akitől tanulni tudtam volna. Ez bizonyos értelemben hátráltatott, hiszen így kerülőúton jutottam el oda, ahol most vagyok, vagy amerre éppen tartok. Megvolt azonban az előnye is: nem vettem át semmit készen másoktól. Ez a zene a mai napig egy nyitott tér számomra, amelyben kedvemre lubickolhatok. De komoly felfedezőút is: egy tradicionálisan magyar hangszeren próbálok dzsesszt, vagy dzsesszhez közeli stílust játszani. Ez nagyon távol áll minden más műfajtól, ha a puszta tényt nézzük. De ha figyelembe vesszük, hogy a zene egy nyitott tér, akkor máris megtaláljuk a kapcsolódási pontokat. (…)  Szerettem volna minél több újdonságot kipróbálni a hangszeremmel. (…)”

 „(…) – Ha a játékát hallgatjuk, és különösen, ha nézzük, nehéz eldönteni, hogy vajon a cimbalom inkább húros, vagy inkább ütős hangszer.

– Ütős hangszer, egyértelműen. Régen valaki besorolta húrosnak, de a cimbalom ütős hangszer. A játékstílus pedig a hangszer sajátossága, nem az enyém. A cimbalom tud kísérni, de ugyanúgy lehet szólista is, rendkívül széles a regisztere. De egyértelműen perkusszív hangszer, tehát ütjük. Elég meghallgatni a román népzenét, vagy a cigányzenét, hogy kiderüljön, milyen közel áll az ütősökhöz. A magyar zenében ugyanakkor inkább akkordhangszer, amellyel a hang szépségét keresik. A mai cimbalmosoknak mindkét játékstílust használniuk kell. (…)” 

 

A folyamatos fejlődés mellett a hangszer ismertségéért és elismertségéért is tenni kell:

„(…) Abszolút egzotikum, és még nagyon sokáig így lesz. De nem kell olyan messzire mennünk, sokszor még itthon sem ismerik fel a hangszert. Segítene, ha valaki világkarriert futna be cimbalmosként, akkor talán szélesebb körben is ismertté válhatna. A kollégáimmal folyamatosan ezen dolgozunk, és a kisebb mozaikokból remélhetőleg összeáll a nagy kép a cimbalom jelenlegi történetében. Sok kollégám lép fel olyan helyeken, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Lassan beérik tehát a munkánk, és remélhetőleg egyszer valaki tényleg eljut a világhírig a cimbalommal. (…)”

 

A zenei alázat - ez így túl elméleti. A gyakorlat:

„(…) A zenész muzikalitásába sok mindennek bele kell férnie. Nincs alárendelt szerep. Amikor egy hatéves kisfiút kísérek, aki két éve hegedül, akkor azt úgy kell csinálnom, hogy örök életre élmény maradjon számára, és azt mondja utána, mostantól nem három, hanem nyolc órát gyakorlok egy nap. Nincs olyan feladat, amit az ember ne tekinthetne kihívásnak. (…)  nincsenek alá- és fölérendelt szerepek, minden helyzetben ugyanúgy meg kell felelni. (…)”

 

„(…) Említette, hogy cimbalmon korábban senki nem játszott dzsesszt, így nem volt kire hagyatkozni. Kik voltak azok a zenészek, akik, ha más hangszeren ugyan, de meghatározták a zenei fejlődését?

- Nagyon sokat köszönhetek édesapámnak, aki elindított a pályán. A zeneiskolában Szakály Ágneshez jártam. Ő tanított meg a mai napig is hasznos zenei gondolkodásra, a hangszerhez való megfelelő hozzáállásra. Nyitottságot, alázatot tanultam tőle. Úgy gondolom, hogy kettőjüknek, édesapámnak és Ágnesnek köszönhetem, hogy most itt lehetek. Természetesen rengeteg cimbalmost hallgattam, Balogh Kálmánt például, akivel nagyon jó barátságban vagyunk. Ő is nagy hatással volt rám, különösen ahogy a különféle műfajokat keverte. Mivel cimbalommal dzsesszt nem játszott korábban senki, más hangszereseket kezdtem el hallgatni. Oscar Peterson, mint mindenkinek, nekem is meghatározó élmény volt, de Erroll Garner és Art Tatum játékát is nagyon szeretem. A stílusok, ha nem is tudatosan, elkezdték követni egymást, egyik hozta a másikat, míg végül eljutottam a mai zenémhez. Sok gitárost is hallgattam, és vibrafont, marimbát is, ezek nagyon közel állnak a cimbalom zenei világához. És természetesen komplett zenekarokat is figyelemmel kísértem, mert nem elég szakbarbárnak lenni, egyetlen hangszerre koncentrálva. Meg kell tanulni, hogyan áll össze egy jó zenekar. Egy ideig imitáltam bizonyos hangszereket, mintha zongoráznék például. Aztán rájöttem, hogy nekem nem zongoráznom kell a cimbalmon, hanem inspirációt nyernem bizonyos hangszerekből, és beépítenem a saját zenémbe. Ez sokkal nehezebb, a mai napig dolgozom rajta. (…)”

 

A zene nyitott tér számomra címmel, 2013. december 13-án megjelent interjú teljes változata az mno.hu-n olvasható.